Kissinger amerikai vezetésű világrendet szeretne

Mi a világrend, hová tart a nemzetközi rend evolúciója, kik a legfontosabb szereplői az újonnan formálódó többpólusú világnak, mi a szerepe, mik a lehetőségei az új kihívások előtt álló Egyesült Államoknak. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Világrend című új könyvében a 92 éves Henry Kissinger, aki hosszú éveken át volt az Egyesült Államok nemzetbiztonsági főtanácsadója és külügyminisztere. Hatása és tekintélye a mai napig megkérdőjelezhetetlen az amerikai politikában. A magyar kiadás az Antall József Tudásközpont szervezésében került bemutatásra szerda este.

KEMÉNY KRITIKA ÉS AZ IDEÁLIS KÖZÉPÚT

Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának fideszes elnöke szerint a Világrend Kissinger Diplomácia című könyvének a folytatása, amely 1992-ig foglalkozik a nemzetközi kapcsolatok történelmével, míg legújabb munkája 92-93-tól a jelenig lévő időszakra helyezi a hangsúlyt, miközben a múltba szintén visszatekintve alapos elemzéseket fogalmaz meg, és a felmerülő komoly, új típusú dilemmákra reflektál.

Németh nyilvánvalónak nevezte, hogy a könyv elsősorban amerikai politikusoknak szól:

“Kissinger többször fel is cseréli az elemző szerepét, mintegy megszólítja az amerikai döntéshozókat, hogy mire kell vigyáznia Amerikának.”

Az Országgyűlés Külügyi Bizottságának fideszes elnöke szerint ez azonban nem azt jelenti, hogy Kissinger ne lenne kritikus, különösen az aktuális amerikai vezetéssel, az Obama-kormánnyal szemben.

“Kissinger úgy véli, hogy Amerika túlságosan visszavonult, és ez a világban instabilitást eredményezett. De kritikával illeti az amerikai misszionárius szemléletet is, amellyel megpróbálja a liberális demokrácia vallására áttéríteni az egész világot.”

A volt amerikai külügyminiszter ezt nem tartja követendő példának, Németh Zsolt szerint ez Kissinger konzervatív-republikánus, realista alapállásából következik, és inkább egy középutat tartana ideálisnak.

Németh Zsolt kiemelte, hogy a volt amerikai külügyminiszter nagyon hangsúlyosan odaszól Európának is, amely

túlságosan elmerült az Európai Unió belső ügyeiben, és ez a köldöknéző európai magatartás hosszútávon nem követhető. Kissinger helyteleníti azt is, hogy Európa hátradőlt, és abban a biztonsági ernyőben, amit az amerikai védelmi garanciák jelentenek, megfeledkezett arról, hogy a világ nem pusztán csak puha eszközrendszerrel befolyásolható, szükség van a katonai erőre.

Németh ezt nevezte meg a könyvben szereplő legerősebb kritikának Európa irányába.

Kissinger sejtet, de nem ad receptet

Grúber Károly, a Külgazdasági és Külügyminisztérium közös kül- és biztonságpolitikáért felelős főosztályvezetője szerint Kissinger jól látja, hogy a világ változik, megvizsgálja az összes játékost, Iránt, Indiát, Japánt, Oroszországot, az Európai Uniót, de nem nyújt megoldást, nem ad egy javaslatcsomagot, konkrét receptet a világ problémáinak a megoldására.

Ugrósdy Márton politológus, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója úgy látja: a migrációs válság rádöbbentette Magyarországot, hogy létezik egy világ az országhatárokon kívül, és azt nagyon nehéz megérteni. Kissinger könyve azonban segítséget nyújthat abban, hogy lássuk azt, kik azok az igazán nagy szereplők, akik befolyásolják Magyarország sorsának jövőbeni alakulását. Ugrósdy szerint Kissinger elemző szerepe végighúzódik a könyvön, óvatos, nem ad tanácsokat, inkább csak sejteti, hogy mik legyenek az amerikai kormányzat prioritásai.

Németh Zsolt is úgy véli, Kissinger valóban nem ad receptet, de ugyanakkor mégis azt állítja a könyvében, hogy a vesztfáliai rendszert kellene a világrendre alkalmazni.

„Ez egy centrális tétele a könyvnek” – mutatott rá az Országgyűlés Külügyi Bizottságának fideszes elnöke. Azt is hozzátette, hogy „a vesztfáliai rendszert Európában mi eltemettük”, ellenpontja volt annak, ami jó, és úgy tételeztük az Európai Uniót, hogy az meg fogja haladni a nemzetállamok szuverenitáson, be nem avatkozáson, a hagyományos vesztfáliai elveken alapuló rendszert.

1648. október 24-én a vesztfáliai béke zárta le a harmincéves háborút (1618–1648), amely Európa nagy részét érintette, és egyike volt a kor legpusztítóbb konfliktusainak. A háborút záró vesztfáliai békekötést a történészek a modern, európai hatalmi egyensúlyra törekvő diplomácia megszületésének tekintik. Kissinger az új könyvében részletesen elemzi a békekötés hatásait.

Amerika mégiscsak első lenne az egyenlők között

Németh arról is beszélt, hogy az elmúlt években az a fajta egypólusú rendszer, amely az Egyesült Államok totális győzelmét jelentette, többpólusúvá kezdett válni.

„Ez nem jelenti azt, hogy többpólusú világrend jött létre, de elindult egy egypólusúból többpólusú irányba”

– szögezte le Németh. Szerinte Kissinger azon gondolkodik, hogy hogyan lehet ebből rend, hogyan lehet elkerülni a rendetlenséget. Az Országgyűlés Külügyi Bizottságának fideszes elnöke kiemelte:

Kissinger úgy véli, meg kell próbálni ezeket a pólusokat önmagukban megérteni, illetve ebben a világrendben nagyon fontos, hogy a régiók között akkor lesz szabályozott együttműködés, ha a régiókon belül is kialakul egy belső rend.

Ugrósdy megjegyezte, amikor Kissinger a vesztfáliai rendszer jelentőségéről beszél, megpróbálja a saját tapasztalatai alapján megmagyarázni a komplex valóságot, próbálja belegyömöszölni a jelenlegi világhelyzetet a vesztfáliai keretrendszerbe. Ugrósdy szerint ezt viszonylag sikerrel is teszi. A kutató ugyanakkor hozzátette, hogy a demokráciaexporttal az Egyesült Államok is feszegette a vesztfáliai kereteket.

„Az Egyesült Államokban kezdetektől fogva megvan az, hogy mi vagyunk a demokrácia letéteményesei, és elterjesszük az egész világon, akkor is, ha a világ nem akarja”

– mutatott rá Ugrósdy. Majd úgy fogalmazott: az elmúlt 10 évben ez a kísérlet borzasztó kudarcba fulladt.

„Nem biztos, hogy a világ készen áll az amerikai demokrácia átvételére”

– mondta a kutató. Szerinte érdekes kérdés, hogy az Egyesült Államok mennyire ragaszkodik a vesztfáliai rendszerhez, Kissinger pedig azért ír róla sokat, mert visszaterelné az amerikai külpolitikai gondolkodást a hagyományos felfogásokhoz, megelőzve azokat a kudarcokat, amelyeket az elmúlt 15-16 évben az amerikai kormányok elkövettek. Kissinger azt is üzeni az amerikaiaknak, nézzenek magukba, illetve figyelmezteti őket, hogy nem csak megtérítésre váró országokat kell látni, hanem olyan államokat, amelyeknek sokkal hosszabb, kiérleltebb politikai és történelmi hagyományaik vannak, mint az Egyesült Államoknak.

„Kissinger nem helyesli a demokráciaexportot, a túl direkt és közvetlen amerikai mintára történő átépítését a világnak, ugyanakkor olyanfajta többpólusúságban gondolkodik, amelyben Amerika mégiscsak első, az egyenlők között”

– mondta Németh Zsolt, majd kijelentette: ezzel ő hajlamos egyetérteni.

Németh szerint az elmúlt években Magyarországon erőre kapott egy olyan szerteágazó konspirációs elmélet, amely minden mögött Amerikát próbálja látni. Példaként hozta az amerikai-európai viszony alakulását, vagy a menekültválságot. De Németh nem gondolja azt, hogy „az Egyesült Államok alá akarja aknázni Európát”, meggyőződése, hogy az amerikaiak számára Európa egy kézenfekvő szövetséges. Kifejtette: az Egyesült Államok számára inkább az a kérdés, hogy Európa képes lesz-e a saját lábára állni és globális szereplővé átalakulni.

Keleti szelek, nyugati zászlók

Németh Magyarország és a kormány globális nyitás politikája kapcsán Orbán Viktor 2010-es mondatát idézte, „lehet, hogy a világpolitikában keleti szél fúj, de nyugati zászló alatt hajózunk”. Szerinte ennek a megfogalmazásnak a második felét sokszor az elmúlt időszakban sokan elfelejtették, de nagyon fontos lenne, hogy Magyarország globális nyitásában ez megjelenjen. A magyar külpolitika esetében egzisztenciális idealizmusról beszélt, de a realista oldalról nézve a regionális megközelítést is hangsúlyozta.

Arról beszélt, hogy Magyarországnak a közép-európai régióban van mozgástere, a kisebbségi magyarság számára a Kárpát-medencében az jelenthet némi reményt, ha sikerül a nemzetközi és az európai normákat, a közép-európai létnek a szintjén megvalósítani, ugyanakkor a magyar gazdaság szerepvállalása a térségben az egyik legfontosabb külpolitikai, illetve regionális kérdés.

Németh szerint fontos kérdés: képes lesz-e arra a magyar gazdaság, hogy tényezővé váljon a térségben.

Grúber Károly alapvető érdeknek nevezte, hogy Európa erősödjön, Magyarországnak pedig „kicsi országként és törékeny hajóként be kéne mérnie a tengerek áramlását”, vagyis a külpolitikai mozgásterét. Ugrósdy Márton szerint Kissinger könyvében benne van, hogy az amerikaiak milyennek szeretnék az új világrendet, a volt amerikai külügyminiszter hiába ismeri el a felfele törekvő Indiát és Kínát, azért lefelé beszél hozzájuk, az amerikai felsőbbrendűség továbbra is megvan, az Egyesült Államok vezető szerepének a fenntartása központi kérdés. Ugrósdy magánvéleményként még elmondta: őt mindig megdöbbenti, ha egyes emberek úgy gondolkodnak a magyar-orosz kapcsolatokról, hogy Magyarország híd szerepet tud játszani. „Moszkvából mi vagyunk az ellenség a NATO tagjaiként, ezt sosem szabad elfelejteni” – jelentette ki. Szerinte ki lehet használni azokat a politikai és gazdasági lehetőségeket, amelyek megnyílnak, de “az oroszok sose fognak minket a barátjuknak tekinteni”.

Megjelent az Alfahír oldalán!

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s